A mennyben jártam. Két napig. Motorral.
Úgy döntöttünk adunk egymásnak egy kis szabadságot. Eleget aludtunk egy ágyban, és keveset láttunk Baliból, így két legyet üthetünk egy csapásra, ha külön kóválygunk egy kicsit.
Lementünk Padangbaiba, ahonnan a kompunk indul Lombokra. Kibéreltünk két motort, megegyeztünk, mikor találkozunk, és nekivágtunk a szigetnek. Én közép-Balit céloztam meg (mint kiderült Vitya is). Háromezer méteres vulkánjaivat, gyönyörű tavaival, tucatnyi templomával és lélegzetelállító rizsteraszaival vonzó célpontnak tűnt.
Bali legnagyob és legszentebb hegye, a Gunung Anung felé vettem az irányt. A 3142 m magas vulkán uralja a tájat, feltéve ha a felhők nem uralják őt. Addig kóvályogtam az odaúton ,hogy mire elértem fehőbe burkolódzott és az 1000 méteren található Besakih templomot már csak önnön szépségéért csodálhattam, a monumentális kulissza nélkül. És ez csak az egyik csalódás volt. A Pura Besakih nem csupán egy templom, hanem 23 különböző templomból álló, de mégis összefüggő komplexum. Talán a méretei és fontosság okozzák azt az őrületet, ami a felhőkön túl övezi. Fizetni kell a belépőért, a parkolásért, a száriért, a nézelődésért... Nem vicc. Minden öt méteren megállít valaki, hogy legomboljon rólad valamit. Ezek egy része legális (amit szintén nem értek, miért nem lehet egyszerre elkérni), másik része az "ügyes" helyi idegen(meg)vezetőknek köszönhető. A duma, hogy nem léphetsz be a templomba, hacsak nem vele. Hiába tudod, hogy etetés, néhány perc heves vita után inkább kiválasztod a legkevésbé antipatikusat, csak hagyjanak már békén. Amúgy a templomok gyönyörű gyöngysorként ölelik a hegyet: csodás faragásokkal, kecses tornyokkal tisztelegnek a gigász és az istenek előtt.
Tovább robogtam északnak a hegyek derekán. Egy ideig szerencsém volt: napsütés, tavak, kis forgalmú szerpentinek.
Aztán a forgalommal megjött a köd és a hideg. Régen fáztam ennyire. Az inget nyakig begombolva, vacogva vártam, mikor vezet az út lefelé, a tenger és a meleg felé. Vezetett. Kb. egy óra hideglelés után már éreztem a só illatát és a tenger melegét. Egy kis bódébolt mellett kopott táblára figyeltem fel: Carat vízesés. Az eladófiú állítása szerint 600 méter könnyű túra. Hát. Először egy bambuszból tákolt, toldozott foldozott hídon kellett átjutnom 30 m magasan. Aztán jött a rémálom. Alig látható ösvény egy derékig érő fűmezőben, szandálban. Lelki szemeim minden fűcsomó mögött egy rám leselkedő kígyót láttak. A kíváncsisá és a büszkeség nagyobb volt, semhogy visszaforduljak. Botot ragadtam és jó nagy zajt csaptam. Ne csak én féljek, a kígyók is! Aztán az sem mindegy, hogy az a 600 méter merre van. Mert ha lefelé, csúszós sziklákon keresztül, akkor sokkal nehezebb, mint vízszintesen. Előbbi jutott. A vízesés szép volt, de ebből a túrából a félelem (legyőzáse) és az izzadás marad inkább meg. Mire visszaértem ugyanis annyira megizzadtam, hogy a gatyám nem csak a derekamnál, hanem jó combközépig lett nedves. Tocsogtam az izzadságban. A boltos fiú a kávé mellé adta jótanácsul, hog legközelebb nyugodtan fürödjek meg a tóban, végülis ezért járnak ide az emberek. Így esett, hogy egy órán belül csontig fagytam és tacsakosra izzadtam, miközben más-más okból, de folyamatosan remegtem. Indonéz szauna ala tüsi.
Az éjszakát egy kis tengerpari faluban, Lovinában töltöttem. A hely specialitása a reggeli delfinvadászat. Nem kell megijedni, csupán turisták és csakis fényképezőgéppel vadásznak. A túra 6-kor indul. Az ár tartalmazza az ébresztőt (fél 6), a transzportot a kikötőbe (500 méter) és a garantált delfinradit. Kis trimarán halászhajókon visznek ki, ami azért előnyös, mert viszonylag közel kerülhetsz a vízhez és a delfinekhez. Kerültem. Elsőként értünk a delfinek kedvenc reggelizőhelyéhez, akik éppen vidáman hajtották a halrajokat. Néha eltűntek, aztán felbukkantak párszáz méterrel odébb, vagy éppen a hajó orránál, együtt úszva vele pár másodpercig. Némelyik olyan szaltóba bújtatott dupla leszúrt ritbergert ugrott, hogy öröm volt nézni. Ahogy azt is ahog a kicsik úsztak az anyjukkal, ahogy felszabadultan élvezték az életet, a szabadságot. Azt hiszem a delfin a legboldogabb állat. Annyira, hogy ebből neked, a néma meegfigyelőnek is bőven jut. Az áhitatot csupán egy dolgog zavarta, a "kapitányunk". Míg más hajók a rajokkal együtt próbáltak haladni, addig mi folyamatosan elébük kerültünk, keresztezve az útjukat. Hamar rájöttem, hogy az elsődleges cél nem a mi elkápráztatásunk, hanem a pecázás. A "kapitány" egy faorsóról vastag damilt ereszteett a hajó mögé, és ütemesen rángatta. Mintha túlzott lendítésekkel sétálna, úgy mozgott a karja előre, hátra. Már majdnem felbosszantott, amikor hirtelen a lengetésről serény csévélésre váltott. Két perc tekerés után fülig érő mosollyel emelte ki a méretes tonalat a vízből. És ez még nem minden. A visszaúton bálnát láttunk. Alig 10-15 méterre a hajótól. Farkcsapással, "szökőkúttal", ahogy a természetfilmeken. A kapitány szerint szerencsések voltunk. Szerintem is.
Kilenckor már újra a motoron ültem, hogy a lankásabb, rizzsel benőtt magaslatokat kerülgessem.
A fürdés a hinduknál spirituális élmény. A megtisztulás mindennapi jelképe. Nem csupán fizikai való, hanem szellemi esemény is. Főleg ha vízesésnél történik. Ha már előző nap olyan csúnyán kihagytam ezt az élményt, ma bepótolom -gondoltam-. Szerencsésen a legjobb helyet választottam. A Singsing vízelés csupán 15 km könnyű motorozás Lovindától. Lélegzetelállító. Az a tipikus kalandfilmes-romantikus. Ké vízesés egymás alatt, a kettő között pedig tó. No ott tisztultam testileg, lelkileg. Mivel viszonylag kicsi volt a fiolyó, még a zuhatag alá is beültem egy pár percre masszíroztatni. Utána még órákig kellemesen bizsergett a vállam. Minden szinten felkészültem hát a csodára.
És jött. Láttam még egy vízesést, még néhány templomot (a legemlékezetesebb a Luhur Batukaru, amely az út végén, az erdő szélén, egy tó mellett a legtemplomabb az összes közöztt), és rizsmezőket. Végtelen, mélyzöld rizsteraszokat. Pálmafákkal övezve, csatornák csobogásával, folyókkal. Mintha egy képeslap-sorozatba csöppentem volna. Amerre néztem csoda. Vannak helyek, ahol keresned kell azt a pontot, ahonnan igazán szép. Azt a pontot, ahonnan az utazási magazinok fotóit lőtték. Itt minden pont olyan. Nem lehet átsuhanni. 50 méterenként megálltam, csodálkoztam kicsit, aztán szent elhatározássa gázt adtam, hogy most már megyek, legalább 10 pecig, megállás nélkül, gyorsan. Aztán 50 méter után ismét fék, ismét csodálkozás. És ez így ment órákon keresztül esőben, napsütésben, szinte önkívületben. Mélyzöld mesevilág. Leírhatatlan szépség. Nem is erőlködöm tovább. Ha valaki Balin jár, kötelezően motorozzon el a Jati Luwith-i rizsteraszokhoz! És vigyen kamerát, mert amit lát, elmondani nem lehet...
Annyira elrizseztem az időt, hogy este kilenc is volt, mire holtfáradtan visszaértem padangbaiba. Majd 400 Km, féltucat templom, többszáz néyzetkilóméter rizsföld két nap alatt. Őrült rohanás őrülten szép helyeken. Menyország turiszt.
