Ahogy már írtam, egy kis eldugott üdülőfaluba menekültünk a ritmustévesztés fájdalmait kipihenni. Pantai Bira az amőba nyugati lábának déli csücskében található. A környék gyönyörű öbleiről és tradicionális hajóépítéséről híres. A tengerpart jó szögből nézve valóban a trópusi paradicsom képét mutatja.



Rosszból meg az Indonéz valóságot.



Hófehér porhomok, tengerbe dőlő pálmafák, és bokáig érő szemét. Főleg műanyag palackok.



Félreértés ne essék! Nem ítélem el az Indonézeket. Egyrészt a szemét egy részét mi turisták okozzuk, másrészt húsz éve még nem használtak műanyagot. Az eldobott pálmalevél meg ugyanúgy beépült a környezetbe, mint nálunk a kiszolgált fatányér. Meg az sem biztos, hogy a mi összegyűjtős elégetős rendszerünk jobb, csupán esztétikusabb, álságosabb...

Így vegyen mindenki kisüveges ásványvizet (ötöt is egy nap). Letaglózó ilyen nyersen szembesülni az unásig ismételt ténnyel, hogy a műanyag nem vész el, és nem alakul. El is határoztam, hogy otthon befejezem a vízvásárlást. Veszek egy jó szűrőt, és csapvizet iszom. Bárkinek ötlete, tapasztalata, kapcsolata?! :)

Szállásunk a tulajdonos hirtelen és titokzatos halálából fakadó furcsaságokon túl rendben volt. Pár perc sétára a parttól, egy kis domb tetején, a falu felett. Kilátás a teraszról jó időben:



És rosszban:



Kedvenc időtöltésünk (már amikor nem kellett egyszerre 10 lelkes indonézt megtanítani rá), a frizbi volt.



Ja, és futottunk sokat. A kilócsere program valószínűleg nem járt sikerrel, de nem rajtam múlott. Bizonyíték nemsokára.