különbéke

Ahogy már írtam, egy kis eldugott üdülőfaluba menekültünk a ritmustévesztés fájdalmait kipihenni. Pantai Bira az amőba nyugati lábának déli csücskében található. A környék gyönyörű öbleiről és tradicionális hajóépítéséről híres. A tengerpart jó szögből nézve valóban a trópusi paradicsom képét mutatja.



Rosszból meg az Indonéz valóságot.



Hófehér porhomok, tengerbe dőlő pálmafák, és bokáig érő szemét. Főleg műanyag palackok.



Félreértés ne essék! Nem ítélem el az Indonézeket. Egyrészt a szemét egy részét mi turisták okozzuk, másrészt húsz éve még nem használtak műanyagot. Az eldobott pálmalevél meg ugyanúgy beépült a környezetbe, mint nálunk a kiszolgált fatányér. Meg az sem biztos, hogy a mi összegyűjtős elégetős rendszerünk jobb, csupán esztétikusabb, álságosabb...

Így vegyen mindenki kisüveges ásványvizet (ötöt is egy nap). Letaglózó ilyen nyersen szembesülni az unásig ismételt ténnyel, hogy a műanyag nem vész el, és nem alakul. El is határoztam, hogy otthon befejezem a vízvásárlást. Veszek egy jó szűrőt, és csapvizet iszom. Bárkinek ötlete, tapasztalata, kapcsolata?! :)

Szállásunk a tulajdonos hirtelen és titokzatos halálából fakadó furcsaságokon túl rendben volt. Pár perc sétára a parttól, egy kis domb tetején, a falu felett. Kilátás a teraszról jó időben:



És rosszban:



Kedvenc időtöltésünk (már amikor nem kellett egyszerre 10 lelkes indonézt megtanítani rá), a frizbi volt.



Ja, és futottunk sokat. A kilócsere program valószínűleg nem járt sikerrel, de nem rajtam múlott. Bizonyíték nemsokára.

Sulawesi egy 200.000 négyzetkilométeres amőba formájú sziget. Búvároknak az északi szigetek, kulturistáknak Toraja-föld lehet érdekes. Nekünk anyagi okokból is utóbbi jutott. Érdekes egy népcsoport a Toraja. Halálhoz és építészethez való viszonyuk teszi őket azzá. Halottaikat a rizsszüret végéig a nagyszobában aszalják (addig valami spéci balzsammal lassítják az elmúlást), akkor viszont nagy mulatozással és vizibivaly áldozattal engedik útjára őket. A földi maradványokat sziklákba vájt barlangokba helyezik nyugalomra, amik elé az egyértelműség kedvéért a halott szobrát helyezik el. Ezekből  a modernkori sírrablóknak köszönhetően egyre kevesebb van, de a barlangok hűségesen őrzik az eltávozottak porhüvelyét. Íme egy gyermektemető:



És egy felnőtt, lopásbiztos faragással:



Házaik érdekes formája két okra vezethető vissza. Alapformája hajót idéz (a büszke múltra utalva), a tető két csúcsos vége pedig imádott háziállatuknak, a vizibivajank állít mindennapi emlékművet.



A legalsó nyitott tér raktár és nappali, fönt pedig 3 szoba. Egy északi, egy középső,és egy déli. Mi egy autentikus bambusztetejűben laktunk, amiben az egyetlen beruházás az utóbbi tíz évben a WC műanyag merőkiblije volt.



Ha már emlegettem:



A középső szobánk:



A kilátás a szélsőből:



Amit a bivaly néz:



És amit a turista:



Mert nézni azt van mit. A Toraják rizs- és kávétermesztésből élnek. (És egyre inkább turizmusból). Ennek köszönhetően a hegyoldalak ahol csak lehet rizsteraszokkal szabdaltak.



Végül így örül két magyar betyár a hegyilevegőnek és az esőnek:

Van az a káosz, ami rendszerré áll össze. Ilyen az indonéz közlekedés.  Mindegyik sziget más kicsit, egyben azonban megegyeznek: KRESZ nem létezik

Vannak szabályok, de ezeknek semmi közük az általunk ismertekhez.

Első számú szabály: csak magadra figyelj. Nem számít milyen utcából, merre kanyarodsz, te csak tedd a dolgod, a többiek meg majd alkalmazkodnak.

Kis könnyítés a külvilágnak a kettes számú szabály: bármit teszel is, lassan tedd. Nem kell körbenézni, villogni sem muszály, a féket is lefelejtheted, csak lassan kanyarodj!

Hármas számú szabály: figyeld nagyon a forgalmat (főleg a szembe jövőt). Bármi megeshet, mivel mindenki azt teszi, amit akar.

Így lesz kerek ez a viszonylag egyszerű rendszer. Sokkal lassabb, költségesebb, idegesítőbb (csak nekem, ők láthatóan jól elvannak vele), mint a miénk,  de az öt hét alatt alig láttunk balesetet, vagy utszéli perpatvart. Vicces is lenne, ha valaki azért kiabálna a másikkal, mert nem adott elsőbbséget, amikor ő sem ad. A közös erkölcsi bázis, ugye. Másik előnye, hogy nem kell idegeskedni a kereszteződéseknél a tolakodó tahók miatt, itt ugyanis mindenki tolakszik. Két sávos úton lazán elfér az első sorban egy teherautó, egy busz, két kocsi, meg 8-10 motor.

A tömegközlekedés alapeszköze a busz. Ebből legkisebb egység a bemo vagy pete pete. Amolyan iránytaxi. Egy személyszállításra átakalított kisfurgon. Az átalakítás annyit tesz, hogy a raktérbre becsvaroznak két padot, amikre akár tíz embert is bezsúfolnak. No meg egy mélynyomót a szórakoztatás kedvéért.  Sokezer ilyen járja a nagyvárosokat kötött útvonalon. Leinted, és párezer rúpiáért (20-100 Ft) kidob a célodnál. Persze csak ha jóba szálltál... Ugyanennek a hosszútávú tesója a Kijang. Ez egy Toyota egyterű 3 sor üléssel. Elméletileg 7 hellyel, gyakorlatilag 10 embert préselnek össze röpke 3- 5 órára.
Aztán vannak a helyi és helyközi buszok. Légkondi nélküli, vasdobozok annyi utassal, amennyi csak beléjük fér. A távolságiakra a busz végében szörföző kaller gyűjti az utasokat. Zsúfoltabb kereszteződésekben, csomópontoknál, piacnál rikkancsként kiabálja a célállomás nevét. Nem mellesleg (főleg Jáván) hanghatásokkal értesíti a lassabb járműveket érkezésükről. A kurjantás jelentése: vigyázz jövünk, nagy a tehetetlenségünk, drága a benzin, nem fogunk lassítani. Bármi lesz is továbbhajtunk. Előző kategóriáknak közös jellemzője, hogy csak akkor indulnak, ha elegendő számú utas gyűlik össze. Bepréselnek egy ilyen furgonba azzal a felkiáltással, hogy mindjárt indulunk, aztán még fél órát aszalnak a negyven fokban.

Hoszabb távra légkondis busz dukál. Hívhatjuk hűtőládának is, mivel a légkondit nem szabájozzák, így 14 fokban remegheti végig a nagyérdemű a néha 15-16 órás utat. Vicces egy ilyen buszon végignézni, és látni a sok tetőtől talpig beburkolódzott, remegő E.T.-t. A hidgen túl általában megérik a pénzüket. Hátradönthető ülés, lábtámasz, takaró garantálja a kényelmet. Még olyan is van, ahor nem 2x2, hanem 3x1 ülés van egy sorban, rendre nagyobb lábtérrel, mint egy repülőn. A légkondis buszok nagyjából úgy működnek mint nálunk: menetrend szerint járnak, amit általában tartanak is. Előre vehetsz rájuk, javarészt szabott árú jegyet, és általában valami városzéli, de jó közlekedésű állomásra futnak be.

Az indonéz útépíés- és karbantartás inkább szól a "kretivitásról", mintsem a korrektségről és biztonságról. Sulawesin pot emiatt fordultunk árokba (még mindig jól vagyunk). Képzeljünk el egy olyan felújítást, ahol felváltva csupán néhány kilométerre betonoztak rá a régi útra, ott viszont jó vastagon. Az új út meg  a régi között 40-60 centiméteres különbség, ami nem rettenti viszza a sofőröket a sávon belüli előzéstől. Sokszor nem volt 10 centi a tükrök között, az út szélétől meg még annyi sem. A sofőrök amúgy nagyon profik. Annyira érzik a határokat, hogy órákat képesek azokon vezetni. Ezzel csak az a baj, hogy ha a határon vezetsz, bármi amivel nem számoltál, bármi váratlan végzetes lehet. És itt jön a nagy dilemma: idő, vagy biztonság. Ha utóbbit válsztod, az minimum negyven százalékkal növeli a menetidőt. Egy tíz órás útnál ez plussz négyet jelent...

Majd elfeledtem az ázsiai közlekedés alapegységét, a robogót. 5 éves kor körül engedik a kölköket rá, rögvest a járás megtanulása után. Addig apu meg anyu között utaznak. Láttam zuhogó esőben öttagú családot egy motoron. Középen a pár hetes csecsemő, előtte apu, mögotte anyu, apu előtt a fiú, anyu mögött a lány. És ez még nem minden. Nincs az a tárgy, ami fel ne férne egy robogóra, és nincs az a mennyiség amit ne lehetne egyszerre elvinni. Így kerül élő disznó, négy méteres acélhuzal, éjjeliszekrény, vagy éppen hűtő a hátsó ülésre.

A riksákról már mindenki mindent tud. Pesten is egyre több fut. Talán csak egy érdekesség: a melekai riksák több négyzetméteres virágkölteménnyekkel és fényfüzérekkel teszik vonzóbbá magukat. Pedálos gondolák, választható gépzenével.

Fentiekből talán kiderül, Ázsiában utazni nem egyszerű, nem is veszélytelen, de némi aklimatizáció után még izgalmasnak is nevezhető, és mindefölött OLCSÓ.

Azt hiszem, az életben az egyik legfontosabb dolog a ritmus. Jókor lenni jó helyen, tudni mit, mikor és meddig szabad csinálni. Ott lenni, érezni a pillanatot, megragadni és percekké, órákká, napokká szeretni. Annyira, hogy amikor elmúlik neki is fájjon. Ha jó a ritmus, úgy gördülnek az események, észre sem vesszed ahogyan követik egymást. Nem is tudatosul, hogy az újabb történethez az előző elmúlásán keresztül vezet az út. Így természetes. Nincs múltsiratás, nincs jövővárás, csak a most van. minden szépségével, fájdalmával (ld. carpe diem).

Hányszor nem talált, vagy nem találtam én meg. Hányszor nem értettem, mi a baj, miért nem működik a világ, miért nem úgy, ahogy nekem jó. Pedig csak figyelni kellet volna és megérteni, megérezni, mikor kezdődik egy újabb ütem, aztán ügyelni, nehogy elveszítsem.

Sulawesin elvesztettük. Nem is kicsit. Nagyon. A két napos füstös, koszos hajóút után egyből Toraja-föld felé vettük az irányt a sziget közepébe. Pihenő nélkül, még aznap felszálltunk egy éjszakai buszra, ami útnak nagy jóindulattal sem nevezhető valamin száguldott kilencvennel. Aztán amikor eleredt az eső, már csak araszolt, át a vízmosásokon, a küszöbig vízzel telt gödrökön. A 6 órás zuhé ellenére majdnem időben megérkeztünk, és akkor jött a (szinte szó szerint) hidegzuhany. A busz "rakterét" elárasztotta a víz, így az összes cuccunk (Vitya kamerái is) esőerdei kiképzésen estek át. Mire magunkhoz tértünk, a busz már sehol. Ott álltunk Rantepao (Toraja-föld turisztikai központja) főutcáján csöpögő táskákkal, elcsigázottan. Van a fáradtságnak egy olyan foka, amikor nem tudsz már dönteni, amikor lefagy a winchester és nem indul újra  a rendszer. Ez a bénultság vagy fél óráig eltartott. Közben nem túl kedvesen elhajtottunk egy ránkrepülő hiénát és lelkesen gyakoroltuk szép anyanyelvünk legcsúnyább fordulatait. A vízmentes terv az volt, hogy azonnal nekivágunk a hegyeknek és megkeressük ennek az izgalmas népnek a kevésbé turistafüggő tagjait. Túrázgatunk, barátkozunk. Még ajándékcukrot is vettünk. E helyett álltunk a főutcán és főttünk a levünkben.  Úgy elvesztettük az emlegetett ritmust, hogy nem is hallottunk zenét, csak zajt és kiáltozást. Magunkból.

A megoldást az idő, és egy kávézó hozta. Kiteregettük a ruhákat, és amikor megszáradtak, visszatértünk az eredeti tervhez. "Felfutottunk" a hegyre, hogy másnap lefuthassunk róla, és azzal a lendülettel elmenekülhessünk a helyről, ami nem jött össze. Nem most, nem nekünk.

A hazaúton az ismét zuhogó esőben nyolcvannal befordult a buszunk az árokba (nem kell izgulni, jól vagyunk). A másik, ami felvett persze tömve volt, úgyhogy a hátralevő másfél órát állva töltöttük. Mindezek megkoronázásaképp a céltól húsz percre egy mecsetnél még megálltunk fél órára imádkozni. Ez a két nap, ez a ritmustalan ámokfutás úgy megfeküdte a lelkünket, hogy a hátralévő napokat egy kis tengerparti koszfészekben töltöttük. Ott persze az útikönyvből kinézett szállásnak egy hónapja halt meg az amerikai tulajdonosa. Állítólag feketemágia van a dologban. Az ex feleség sötét keze... Furcsa dolgok történtek. Az egyik reggel pl. nem tudtunk kijutni, mert ránkzárták a kaput. Ígérem fogok írni Sulawesiről jókat is. Megérdemli, és nem a sziget hibája, hogy életem egyik legfurcsább tíz napját éltem meg ott.

Ha azt gondolnád kedves olvasó, hogy ezzel vége, tévedsz. Makassarból (Sulawesi "fővárosa") Kuala Lumpurba repültünk, ahonnan én a tervek szerint az első géppel továbbmentem volna Singapúrba. Sikerült úgy lekésnem, hogy ott aludtunk a reptéren. Elnéztem az időt, és az orrom előtt zárták le a becsekkolást. Újra lefagy, újra bootol, újra indul. Azóta újra megtaláltuk a ritmust, de komoly leckét kaptunk a fontosságáról.

Ha útnak indulsz tehát azt tanácsolom neked, figyeld a környezeted zenéjét és a saját táncos kedved, próbáld összehangolni őket, és ha nem megy válts lépést. Ne topogj, ne toporzékolj, táncolj! És ha szépen ropod, a zene is idomul...

Navigare necesse est, hajózni kell! Nekünk nem volt muszáj, de ez tűnt a legegyszerűbb és legolcsóbb módjának, hogy átjussunk Lombokról Sulawesire. Két nap egy közepes méretű kompon.



Napi háromszori étkezés, ágy, 250.000 rúpia (5.600 Huf). Egy hosszabb buszút ára otthon, bár ez igényel némi megalkuvást. Az economy class (occsó'osztály) egy ázsiai viszonylatban is zsúfolt tömegszállás. Az alsóbb szintek a lépcsők és fürdők köré épült ólak. Semmi fal, semmi paraván, semmi cécó. Farost fekvőpadok, amikre ha elég szemfüles vagy még szivacsot (lásd tömött, kemény tatami) is teríthetsz.



Persze ellopják néha, de ez része a hajó legizgalmasabb társasjátékának: őrizd meg helyed és szivacsod címen. Még a tömeggel sem lenne baj, de az Indonézek 8 éves koruktól kötelezően dohányoznak mindenhol: buszon, orvosi váróban, zárt fedélzeten. Képzeljünk el egy 25 négyzetméteres sarkot, ahol alig jár a levegő, és 15-20 muksó szívja az erősebbnél erősebb cigarettáit. Mellette persze a család: nagymama, 8 hónapos gyerek, a füstöt meg vágni lehet. Nem mellesleg a gyufa és a csikk úgy esik ki a kezükből, mintha égetné a körmüket. Hullik az ágyra, a padlóra, a táskádra...



A hangulat a kikötői összharcművészeti kiképzések kivételével családias. Az egyik soron zenélgetnek, a másikon dominóznak, anyukák szoptatják a csecsemőket, apukák meg füstölik őket.

Tódul a tömeg:


A mosdó koszos, a víz "zsíros", a kaja rossz és kevés, mégis megéri. A tenger maga a csoda. Az ezerszínű naplementét csak a hajó szines égői zavarják kicsit. Egyik oldalon a tenger, másikon a szigetek (Sumbawa, Komodó, Flores) zöldben úszó hegyei. És ahogy kilépsz a füstölőből, símogat a langyos tengeri szél. Só, pára, élet. A tenger maga a csoda!



Még egy megálló a szigetek mentén (Labuan Bajo), aztán átvágunk a Flores tengeren. Egy egész nap a nyílt vizen. Eddig csendes volt, maradjon is így, mert ahogy számolom, jóval többen vagyunk, mint a mentőcsónakok, tolongásban meg az Indonézek klasszisokkal jobban, mint mi... :)

Labuan bajo egy ékszerdoboz, amiben port őriznek. A kikötő egy dombokkal körülvett tündéri öbölbe épült. A lankákra szelíden kúsznak fel a házak, szinte csak megbújnak az erdőben.  Szemben velük pedigott a tenger, a nyugati panoráma, a naplemente.



Közelről látni, mit rejt a szelence: port, szegénységet és elmúlást. Vitya szerint olyan, mint a karib szegény kikötővárosai. Nekem megint Marquez jut eszembe...



A szomszédokkal több okból is érdemes összehaverkodni. Vigyáznak a csomagodra, szivacsodra, szólnak mikor kell menni a kajáért, mikor érünk kikötőhöz, és nem engedik kétszeres áron megvenni a kikötői árusok portékáját. Mi is haverkodtunk. A dominós brigáddal anennyira jól sikerült, hogy este kareoke bárban jártunk és hogy ne legyen egyértelmű, táncoltunk. A díszes kompánia:



Az utazás során először lettem annyira koszos, hogy nem érdekel, hova ülök, fekszem. Hétköznapi szabadság. Nem tartott sokáig. Reggel a hátsó fedélzeti kávézás közben megkérdezte indonész asztaltársunk, fürödtem-e. Azóta igen.

Gili után Lombok déli partjai felé vettük az irányt. Irány Kuta Lombok, a szörfparadicsom. Sokkal nyugisabb, kevésbé turistás, mint Kuta Bali. A hullámok legalább annyira jók, a látkép meg varázslatos. Olyan, mintha Skócia zöld lankáit egy egyszerű copypaste-el áthelyezték volna a trópusi tengerekre.



Még a szörfhelyek is lélegzetelállítóak.



Siklani drága mulatság. Mivel a falu körül több helyen is lehet szörfözni, és mindig máshol jók a hullámok, nem csak deszkát kell bérelni, hanem (deszkatartós) motort is.  Sok hullámhoz csak hajóval lehet kijutni, így plusz költség az is.



Siklani fárasztó. Először azt kell megtanulni, hogyan maradj a deszkán. Ez kb. 2 óra bukdácsolás. Felmászol, lefordulsz, visszamászol, lefordulsz. Már azt hiszed stabilan fekszel, jön egy hullám, lefordulsz. Feküdni már tudsz, megpróbálsz felülni a deszkára és megint csak lefordulsz. Ez a vizi keljfeljancsi.



Aztán ha már "stabilan" ülsz jön a második lecke, a lapátolás. A hullámok ugyanis előszeretettel visznek messzire (ez benne a lényeg), és onnan vissza kell jutni hozzájuk.A deszkával 40 kilós helyi srácok eveztek hármat és már megint ott voltak, én meg 5 percig küzdöttem, hogy visszaérjek. A nap felére úgy elfáradtam, hogy alig tudtam visszamászni  a csónakba.



Vitya némi előnnyel indult, és a második napon már frankón szörfözött. A kép közepén látható egy kék pont. No az ő egy hullámon.



Azért a nap végére feküdni,



meg ülni is megtanultam.



A faluban van néhány igen profi warung (kifőzde), ahol isteni sült cuccokat lehet kapni. Vacsi után általában fölmotoroztunk az egyik dombra naplementét nézni. Ilyen:



Néhány nap elteltével elhatározássá érett a vágy, hogy jövőre visszajövünk, oktatót fogadunk, és megtanulunk rendesen szörfözni. Még valaki?!

"Véletlenül" úgy esett, hogy a szülinapomat a party szigeten, Gilin ünnepeltük. Több elő- és néhány utóbulit is tartottunk. A sziget főutcája tele kocsmákkal, bárokkal, esténként legalább 2-3 helyen élőzenével, zenészekkel, akik bármelyik porondon megállnák a helyüket, csak nem jutnak el odáig. Olyan az indonéz srácoknak a zene, mint a braziloknak a foci: az egyetlen kiugrási lehetőség. Ütött kopott dobozgitárokon zenélnek kompon, sarkon, parton. Ha este összegyűlik egy kisebb csapat, tuti előkerül egy gitár. Az egyik szép esténk is ennek köszönhető. Sétáltunk a parton és a Fortuna nevű étteremben épp Stinget játszott a sziget legmenőbb muzsikusa, Marcus. 60-as vállas, pocakos, vastagszájú, és hangú, kicsitalkoholista őstehetség. Úgy tolták Stinget, hogy nem tudtunk tovább sétálni. A kiállásoknál még a tenger is besegített, csakazértis jó ritmusban zúgott közbe egy rövidet. Sting után jött még néhány vicces dal, és a zárás, a Pink Floyd fala. Két gitár, egy dobgép, meg egy szinti. Kreativitás, tehetség, némi lélek elég ahhoz, hogy csoda történjék. Történt, és mi a tanúi voltunk. Borsódzó háttal hallgattuk. Más volt mégis ugyanaz. Nem rosszabb, nem jobb, más. Méltó módon. Aztán Marcus tovább szaladt másik rendszeres haknihelyére, a Sama Sama bárba. Mi meg követtük. Így lett az a törzskocsmánk, a Fortuna meg az éttermünk. Miután összehaverkodtunk a főnökkel (a vékony, izgága, okosszemű Hermannal:), egységáron ettünk: 100.000 rúpia (2.200 Huf) per vacsi. Egy nagy (vagy két kisebb) hal, salátabár sült krumpli. Ettünk snappert, grouppert, barrakúdát... Utóbbi nyert. Hófehér, tömött, száraz húsú hal, és még csak nem is csúnya. Olyannyira megbarátkoztunk, hogy még az egyik pincér búcsúztatójára is meghívtak. Középen a legnagyobb mosolyú: Pharhan.



Sok Indonéz dolgozik hajókon. Ő épp a Dunán. Járt már Pesten, és olyan elragadtatással mesélt róla, azonnal honvágyam lett. Persze a szülinapi készülődés javított a helyzeten. Érkezik a legfontosabb kellék, a sör.



No meg a mindigkoszos fehérorosz lányok (gyönyörű ellentmondás), és a tőlük kapott torta.



Tortázás, sörözés után Fortunának vettük az irányt. Az asztalt a kedvünkért kitették a partra, meggyújtottak néhány bambuszfáklyát és hordták a halakat. Fejemena Vityától kapott "ünnepi" kalap, ami annyira viccesen áll, hogy megakedvezményt kaptunk rá a gurgulázva nevető árustól.

Ez volt a kilátás az asztaltól. Gili jó hely.

A Gili szigetek alig néhány kilométerre fekszenek Lombok északnyugati csücskétől. A "legnagyobb" Gili Trawangan. Ezen is csupán egy főutca, egy domb, és néhány tucat lovaskocsi fér el. No meg párszáz bulizni vágyó fiatal. Mivel vészesen közeledett a születésnapom, itt maradtunk. Vityát okosan a kikötőben hagytuk a csomagokkal, így kényelmesebben és zaklatás nélkül tudtunk szállást keresni. Eredményesen. A hátsó soron, a bároktól éppen elegendő távolságra találtuk meg azt, amit nem is reméltünk. A Gili Hideways-t, egy eldugott kis bungallócsoportot csodálatos kerttel...



...fedett teázókunyhóval...



...baldahinos ággyal...



...kültéri bambuszzuhannyal...



Ilyen az, amikor egy balinéz férfi, és egy angol nő a három gyereken túl összehoz valamit. Még szerencse, hogy négyen voltunk, és több napot maradtunk. Erős alkupozíciónkból 150.000-ig tudtuk leküzdeni a 250.000-es indulóárat, ami még mindig több volt a büdzsénknél, de a kiemelkedő ár-érték aránynak nem tudtunk ellenállni. Nem is bántuk meg. Egy ilyen gyönyörű szigeten el lehet viselni egy rossz szállást is, de mégiscsak más az, amikor jókedvűen mész haza, és ha esik sem szívod annyira a fogad. Azt írtam "haza"?! Igen, már az első napon úgy belaktuk a helyet, hogy először az utazás alatt otthonosan éreztük magunkat. Azon meg mindketten csak mosolyogtunk, hogy egy ilyen nászút-paradicsomban minket rendelt egymás mellé az élet. Baldahinos agglegények, vidám fiúk.

Én azért hallgattam egy kis Quimby-t...

A sziget elég nagy ahhoz, hogy valódi vászatási lehetőséget nyújtson  partok, kocsmák, éttermek között, de elég kicsi ahhoz, hogy átlásd, és megszerethesd minden szegletét. Még amikor morcos is.



Vagy amikor vidám.



Amikor nyugodt.



És amikor sokszínű.



Szerencsére az Indonéz kormány időben észbekapott ahhoz, hogy szabályozza  a hajózást és a dinamitos "halászatot", így a szigeteket ölelő korallok többsége megmenekült a természet dicsőségére és a látogatók örömére. Persze a naptejjel mi is romoljuk őket, de egyszer csak feltalálják a korallbarát napkrémet. Lehet itt búvárkodni sok pénzért, de a parttól 50 méterre egy sima úszószemüveggel is úgy éreztem magam, mintha akváriumba dobtak volna. Lebegtem is eleget. Van abban valami megnyugtató, ahogy ez az ezerszínű világ éli az életét alattad, mintha ott sem lennél. Vizi-vojőr-relax.

A parton meg zajlik a sportélet: röplabda a helyi építőmunkásokkal.

Minden nagyobb Indonéz szigetnek megvan a maga szelepe. Az a hely ahol bulizni, inni, "csajozni" lehet. Főleg azért, mert tele van turistával, akinek elnézik mindezeket. Lombok "szelepe" Gili Trawangan. A Gili szigetek legnagyobbika. Kb. akkora, mit egy pesti kerület, csak itt nincsenek utak, kocsik és rohanás. Korallokkal körülvett, fehér homokkal övezett kis sziget buja növényzettel, egy dombbal, és egyetlen főutcával. Itt találhatók a bárok, éttermek, búváriskolák, boltok és a kikötő.



Ahova eljutni nem is olyan egyszerű. Nem is sikerült első nekifutásra.
Lombok szegény. Sokkal szegényebb, mint Jáva, no pláne, mint Bali. A turista is sokkal kevesebb, ráadásul az összes két célpontra gyűlik, mint muslincák a rothadt szőlőszemre. Az egyik Gili. Ide csak Bangsalból kishajóval lehet eljutni, ami azt jelenti, hogy a "szomjas muslincáknak" át kell jutniuk a tű fokán, Bangsal kikötőjén. A 20-30 karkötőárus még csak a bemelegítés, hiszen karkötő nélkül még valahogy be lehet jutni a szigetre, de hajó nélkül nem. Abból meg öt után nem jár menetrendszerű 10.000 rúpiáért. Jár viszont charter annyiért, amennyit nem szégyenlenek lerántani a tanácstalan turistáról (200.000-400.000). A mi utolsó hajónk még bent állt, de az egyik kedves charteres fiú elzavarta, amikor megindultunk feléje. Még kint volt a kötél, még alapjáraton pöcögött a motor, a kormányos mégis széles vigyorral közölte, hogy tele, már nem férünk fel. Mindezt Indonéziában... :) Persze "jóakarónk" egyből felajánlotta szolgálatait. 400.000-ről indultunk de látva a felháborodásunkat, hamar eljutottunk az alsó határt jelentő 100.000-ig. Sokkal közelebb álltam ahhoz, hogy egy huszáros pofont adjak neki, mint rúpiát. Előbújt belőlem a kis makacs ördög, és ha már így esett, maradtunk a parton. A hostelek persze árkartellben fosztogatták a hozzánk hasonlóan póruljártakat: min. 150.000 egy szoba, az álom küszöbén, a kosz tetején. Közel jártunk a kétségbeeséshez, amikor az egyetlen szépen karbantartott kert és balinéz stílusban épített ház teraszán megláttam Nicket. Betértem hozzá tanácsért. Nagyátyja világhírű tetoválóművész (ez rajta is látszik) , most  Németországban dolgozik, így éppen van egy szabad szobája, ha megfelel. Naná.



A lányokat beköltöztettük a szobába, mi elfoglaltuk a  kanapékat, lezuhanyoztuk a komp minden mocskát, vettünk egy kevéske arakot, és ünnepeltünk. Ninck kellemes zenéi, a lányok felszabadult kacagása, a fotózás öröme és az alkohol megtették hatásukat. Jó kis este volt.

Néha megjelent egy-egy helyi szabadcsapat megnézni a túristákat, de a küszöböt csak a legbátrabbak merték átlépni. Amikor felmérték milyen állapotban vagyunk, ők is elmenekültek. Nem maradt más, csak Nick, meg az egyre fáradtabb vándorok.

Baliról egy igen koszos és zsúfolt kompon jutottunk át Lombokra. Szenvedés volt az 5 óra. Sehol egy normális hely, kevés nyitott tér, sok erőszakos árus. Találtunk két fehérorosz lányt, akik szintén a gili szigetekre tartottak, de annyira fáradtak és (tengeri-)betegek voltak, hogy nem igazán tudtunk velük utazószövetséget kötni. Kelletlenül feküdtek a retkes padlón, és amíg ki nem kötöttünk, használhatatlanok voltak. A kikötőben aztán csak beszálltak a mikrobuszunkba, így nem kellett egy kisebb vagyont kifizetnünk az alig egy órás útért Bangsalba a Gili szigetek felé. Tánya és Ánya a két koszos belorusz lány furcsa társaságunkká vált a szigeten. Orosz regénnyé formálva az egy hetet, amit együtt töltöttünk. Volt bennük valami mélyről fakadó szomorúság, valami konstans komolyság, valami érthetetlen bú. A hosszú téli éjszakák dunsztos szürkesége.



Egyetlen dolog törte biztosan meg az egykedvűséget. Ahogy fotózásra került a sor, pózoltak, bohóckodtak.



És néha még egy kósza mosoly is előbújt. Főleg Ányából.

A mennyben jártam. Két napig. Motorral.

Úgy döntöttünk adunk egymásnak egy kis szabadságot. Eleget aludtunk egy ágyban, és keveset láttunk Baliból, így két legyet üthetünk egy csapásra, ha külön kóválygunk egy kicsit.
Lementünk Padangbaiba, ahonnan a kompunk indul Lombokra. Kibéreltünk két motort, megegyeztünk, mikor találkozunk, és nekivágtunk a szigetnek. Én közép-Balit céloztam meg (mint kiderült Vitya is). Háromezer méteres vulkánjaivat, gyönyörű tavaival, tucatnyi templomával és lélegzetelállító rizsteraszaival vonzó célpontnak tűnt.

Bali legnagyob és legszentebb hegye, a Gunung Anung felé vettem az irányt. A 3142 m magas vulkán uralja a tájat, feltéve ha a felhők nem uralják őt. Addig kóvályogtam az odaúton ,hogy mire elértem fehőbe burkolódzott és az 1000 méteren található Besakih templomot már csak önnön szépségéért csodálhattam, a monumentális kulissza nélkül. És ez csak az egyik csalódás volt. A Pura Besakih nem csupán egy templom, hanem 23 különböző templomból álló, de mégis összefüggő komplexum. Talán a méretei és fontosság okozzák azt az őrületet, ami a felhőkön túl övezi. Fizetni kell a belépőért, a parkolásért, a száriért, a nézelődésért... Nem vicc. Minden öt méteren megállít valaki, hogy legomboljon rólad valamit. Ezek egy része legális (amit szintén nem értek, miért nem lehet egyszerre elkérni), másik része az "ügyes" helyi idegen(meg)vezetőknek köszönhető. A duma, hogy nem léphetsz be a templomba, hacsak nem vele. Hiába tudod, hogy etetés, néhány perc heves vita után inkább kiválasztod a legkevésbé antipatikusat, csak hagyjanak már békén. Amúgy a templomok gyönyörű gyöngysorként ölelik a hegyet: csodás faragásokkal, kecses tornyokkal tisztelegnek a gigász és az istenek előtt.

Tovább robogtam északnak a hegyek derekán. Egy ideig szerencsém volt: napsütés, tavak, kis forgalmú szerpentinek.

Aztán a forgalommal megjött a köd és a hideg. Régen fáztam ennyire. Az inget nyakig begombolva, vacogva vártam, mikor vezet az út lefelé, a tenger és a meleg felé. Vezetett. Kb. egy óra hideglelés után már éreztem a só illatát és a tenger melegét. Egy kis bódébolt mellett kopott táblára figyeltem fel: Carat vízesés. Az eladófiú állítása szerint 600 méter könnyű túra. Hát. Először egy bambuszból tákolt, toldozott foldozott hídon kellett átjutnom 30 m magasan. Aztán jött a rémálom. Alig látható ösvény egy derékig érő fűmezőben, szandálban. Lelki szemeim minden fűcsomó mögött egy rám leselkedő kígyót láttak. A kíváncsisá és a büszkeség nagyobb volt, semhogy visszaforduljak. Botot ragadtam és jó nagy zajt csaptam. Ne csak én féljek, a kígyók is! Aztán az sem mindegy, hogy az a 600 méter merre van. Mert ha lefelé, csúszós sziklákon keresztül, akkor sokkal nehezebb, mint vízszintesen. Előbbi jutott. A vízesés szép volt, de ebből a túrából a félelem (legyőzáse) és az izzadás marad inkább meg. Mire visszaértem ugyanis annyira megizzadtam, hogy a gatyám nem csak a derekamnál, hanem jó combközépig lett nedves. Tocsogtam az izzadságban. A boltos fiú a kávé mellé adta jótanácsul, hog legközelebb nyugodtan fürödjek meg a tóban, végülis ezért járnak ide az emberek. Így esett, hogy egy órán belül csontig fagytam és tacsakosra izzadtam, miközben más-más okból, de folyamatosan remegtem. Indonéz szauna ala tüsi.

Az éjszakát egy kis tengerpari faluban, Lovinában töltöttem. A hely specialitása a reggeli delfinvadászat. Nem kell megijedni, csupán turisták és csakis fényképezőgéppel vadásznak. A túra 6-kor indul. Az ár tartalmazza az ébresztőt (fél 6), a transzportot a kikötőbe (500 méter) és a garantált delfinradit. Kis trimarán halászhajókon visznek ki, ami azért előnyös, mert viszonylag közel kerülhetsz a vízhez és a delfinekhez. Kerültem. Elsőként értünk a delfinek kedvenc reggelizőhelyéhez, akik éppen vidáman hajtották a halrajokat. Néha eltűntek, aztán felbukkantak párszáz méterrel odébb, vagy éppen a hajó orránál, együtt úszva vele pár másodpercig. Némelyik olyan szaltóba bújtatott dupla leszúrt ritbergert ugrott, hogy öröm volt nézni. Ahogy azt is ahog a kicsik úsztak az anyjukkal, ahogy felszabadultan élvezték az életet, a szabadságot. Azt hiszem a delfin a legboldogabb állat. Annyira, hogy ebből neked, a néma meegfigyelőnek is bőven jut. Az áhitatot csupán egy dolgog zavarta, a "kapitányunk". Míg más hajók a rajokkal együtt próbáltak haladni, addig mi folyamatosan elébük kerültünk, keresztezve az útjukat. Hamar rájöttem, hogy az elsődleges cél nem a mi elkápráztatásunk, hanem a pecázás. A "kapitány" egy faorsóról vastag damilt ereszteett a hajó mögé, és ütemesen rángatta. Mintha túlzott lendítésekkel sétálna, úgy mozgott a karja előre, hátra. Már majdnem felbosszantott, amikor hirtelen a lengetésről serény csévélésre váltott. Két perc tekerés után fülig érő mosollyel emelte ki a méretes tonalat a vízből. És ez még nem minden. A visszaúton bálnát láttunk. Alig 10-15 méterre a hajótól. Farkcsapással, "szökőkúttal", ahogy a természetfilmeken. A kapitány szerint szerencsések voltunk. Szerintem is.

Kilenckor már újra a motoron ültem, hogy a lankásabb, rizzsel benőtt magaslatokat kerülgessem.
A fürdés a hinduknál spirituális élmény. A megtisztulás mindennapi jelképe. Nem csupán fizikai való, hanem szellemi esemény is. Főleg ha vízesésnél történik. Ha már előző nap olyan csúnyán kihagytam ezt az élményt, ma bepótolom -gondoltam-. Szerencsésen a legjobb helyet választottam. A Singsing vízelés csupán 15 km könnyű motorozás Lovindától. Lélegzetelállító. Az a tipikus kalandfilmes-romantikus. Ké vízesés egymás alatt, a kettő között pedig tó. No ott tisztultam testileg, lelkileg. Mivel viszonylag kicsi volt a fiolyó, még a zuhatag alá is beültem egy pár percre masszíroztatni. Utána még órákig kellemesen bizsergett a vállam.  Minden szinten felkészültem hát a csodára.

És jött. Láttam még egy vízesést, még néhány templomot (a legemlékezetesebb a Luhur Batukaru, amely az út végén, az erdő szélén, egy tó mellett a legtemplomabb az összes közöztt), és rizsmezőket. Végtelen, mélyzöld rizsteraszokat. Pálmafákkal övezve, csatornák csobogásával, folyókkal. Mintha egy képeslap-sorozatba csöppentem volna. Amerre néztem csoda. Vannak helyek, ahol keresned kell azt a pontot, ahonnan igazán szép. Azt a pontot, ahonnan az utazási magazinok fotóit lőtték. Itt minden pont olyan. Nem lehet átsuhanni. 50 méterenként megálltam, csodálkoztam kicsit, aztán szent elhatározássa gázt adtam, hogy most már megyek, legalább 10 pecig, megállás nélkül, gyorsan. Aztán 50 méter után ismét fék, ismét csodálkozás. És ez így ment órákon keresztül esőben, napsütésben, szinte önkívületben. Mélyzöld mesevilág. Leírhatatlan szépség. Nem is erőlködöm tovább. Ha valaki Balin jár, kötelezően motorozzon el a Jati Luwith-i rizsteraszokhoz! És vigyen kamerát, mert amit lát, elmondani nem lehet...

Annyira elrizseztem az időt, hogy este kilenc is volt, mire holtfáradtan visszaértem padangbaiba. Majd 400 Km, féltucat templom, többszáz néyzetkilóméter rizsföld két nap alatt. Őrült rohanás őrülten szép helyeken. Menyország turiszt.

Borobodurból egy laza 26 órás buszúttal jutottunk át Balira. Hosszú és hideg volt, de megérte. Bali egészen más. Mindenhol kis házioltárok, a házakon faragások, virágok cserépben, kertben, oltáron... Sok apró finomság, ami ha van észre sem veszed, de ha nincs hiányzik. Mint a puzzle, amiből csak egy darab maradt ki. Csak akkor tudatosul, mi nincs rendben, ha jobban megnézed.

Csak egy kapu.

A nyepit egy a busójárásra emlékeztető őrült óriásbábus felvonulás előzi meg. Csapatok "versengenek" elképesztő építményeikkel:

A felvonuláson pedig ön- és közveszélyes "táncukkal":

És a közönség hálásan mosolyog:

Másnap pedig újragondolja az egészet, de erről már írtam.

Borobudurban nem csak a templom gyönyörű, hanem a környéke is. A hegyek között megbújó rizsmezők.

A dolgos emberek.

A tiszta arcok.

A világ legnagyobb Buddhista építménye. Több mit 1200 éves, több mint 55.000 köbméter kőből épült, több mint 75 év alatt. Több, mint néhány tucat adat.

Háromdimenziós mandala, amit elhagytak, megtaláltak,leromboltak,

többször felújítottak (értsd! darabjaira szedték és újra összerakták), és büszkén hirdeti az őszinte meggyőződés, a hit és türelem erényeit.

"Figyelemre méltó" múzeumok találhatók a városban (még mindig Jogja). Van itt az indonéz történelmet bábokkal rekonsrtuáló minimál, indiai aranyszobrokat ígérő, és azt be nem tartó csalfa, és múzeumnak tűnő szultáni palota. Nagypapa képével a falon (igen, a sarokban az beázás - Papi szerethette az esőt)...

...és őrökkel a kertben, mivel a palota nem csak múzeum, hanem az éppen regnáló szultán, Sri Sultan Hamengkubuwana X lakhelye is.

Őfelségét 25.000 hűséges alattvalója szolgálja. Ja kérem, a szultanátus nem olcsó mulatság.

Ázsiában elterjedt az árnyék bábszínház. Mint oly sok minden, valószínűleg ez is Indiából. Indonéziában ma is annyira élénk a hagyomány, hogy az UNESCO 2003-ban a "Wayang Kulit" Szellemi Kulturális Örökséggé nyilvánította. A bábokat bivalybőrből készítik. Először átütik a bőrt,

aztán kifestik a bábot.

Amennyiben kész a báb gamelánkísérettel...

...kezdődhet is a játék.

Normális körülmények között alkonyattól akár pirkadatig.

Vissza kicsit Jogjakartába. Nem érdemli meg, hogy időszűke miatt átugorjam. Igazi nyüzsgő város. Sok ember, erős szagok, erőszakos ügynökök, jó kaják, érdekes "hobbik".

Nem ő volt az egyetlen köröm-betyár. A kép elkészítésekor az asszonyok a buszmegállóban azt mondták, az összes hosszúkörmű lusta alak. Ezekkel az szarukkal nem is lehet dolgozni. Viszont szépek. Mint a batik, amin folyamatosan vitáznak, hogy ősi jávai technika, vagy importálták Indiából. Egy biztos, gyönyörűek. És jól eladhatók. Rengeteg kerítő akarja elhitetni a turistákkal, hogy éppen most nyílt egy kiállítás (néhány évtizede képeket is készítenek batik technikával), és ez vissza nem térő alkalom, a jávai batikművészet mélyebb megismerésére. Aztán a rövid tárlatvezetés után jöhet a shopping.

Alábbi képek Borobodurban készültek, ahol a Merapi tavaly októberi kitörésének "köszönhetően" még mindig vulkáni hamu és törmelék (un. hideg láva) mélyíti a folyók medrét. Van minek lefolynia, a becslések szerint október 26-án 140 millió köbméter vulkanikus anyag tört felszínre. Eső meg esik bőven, ami elmossa.

Elfolyni sem tud, annyi.

Talán ez volt az első meglepetés. A helyiek szerint is vége kéne már legyen a monszunnak, de erről ő nem vesz tudomást. Ilyenkor előkerülnek a különböző színű, formájú és méretű nylonok, és az élet -csak mint az eső- folyik tovább. Jogjakartában is. 

Vártam a zombikat, de nem jöttek. Kisomfordáltam a főutcára meglesni mennyire komoly ez az össznépi szobafogság. Nagyon. A Monkey Forest út reklámtáblái úgy festettek, mint egy "B" kategóriás horrorfilm díszletei. Mintha az emberek egy szempillantás alatt tűntek volna el a boltokból. Még a légkondit sem kapcsolták ki, a rolót sem húzták le. Sehol egy lélek. Említett filmekben ilyenkor szoktak jönni a zombik, hogy friss húst keressenek, de itt még nekik is Nyepi, azaz csendesülős otthonmaradás van előírva.

Érdekes élmény, ha rá vagy kényszerítve magadra. Elmenni nem tudsz, nincs is hova. Egy nap csak magaddal. Egy helyen. Ahhoz kevés, hogy berendezkedj rá, ahhoz meg sok, hogy csak úgy megúszd. Beletelik néhány órába, amíg megérkezel, míg "magadhoz térsz". Aztán egyszer csak már nem a gekkókat lesed, hanem a lelkedet. Hallgatod, mit súg, vagy viseled, amit üvölt. Nekem is beszélt. Kérdéseket tett fel. Jókat. Régóta rágott csontokat, elfeledett finomságokat, fontos pillanatokról és semmiségekről. Leginkább az lepett meg, mennyire el tudom rejteni ezeket a kérdőjeleket hónapokra, évekre. Aztán itt van egy kis kényszerszünet, és úgy törnek rám, mint trópusi eső a folyómederre. Először csak kis köveket, faágakat sodorva,

aztán sziklákat görgetve.

Nincs megoldás. Nem is ez a lényeg. Kérdés jött, választ talált, szikla gördült, a folyó meg robog tovább...

Szilencium! Hallgass néha Magadra is!

Volt már olyan, hogy nem azért kaptatok szobafogságot, mert rosszak voltatok, hanem azért voltatok rosszak, mert tudtátok, hogy másnap mindenképp jön a "bünti"?

Ez történt velünk.

Urut ittunk sörrel. Sokat. Az uru a helyi kókuszbor (valójában lazára főzött pálinka). A sör a Bintang, ami ügyesen másolja a heineken imidzsét és kevésbé ügyesen az ízét.

Indonézia egyetlen hindu többségű része Bali, ami sokmindenben megmutatkozik (ezekről talán később), például az ünnepekben. Nekünk így március elején az ogoh-ogoh, és a Nyepi jutott. Kicsit olyan, mintha a busójárást kereszteznénk a farsanggal és a nagyböjttel. Ma volt az ogoh-ogoh, azaz  a farsang. Óriási bábukkal táncoltunk az utcán, ittunk ettünk, mulattunk. Utóbbit a szállásunk "pincérével" és barátaival. Holnap meg szépen elhalkulunk. Hattól hatig. Nem csak mi, hanem az egész sziget. És ezt a Hindu és állami rendőrség közösen felügyeli. Ember nem léphet az utcára, még ha turista , akkor sem. Mert a nyopi a belső hangokról a megállásról, az építő csendről szól. Ha akarom egy napi fogság, ha akarom egy egész nap szabadság, amit csak magamra "költhetek". Addig is alszom rá egyet. Holnap meg az összes balinézzel együtt hallgatom a csend hangjait, hátha súgnak valamit. Jövőről, múltról, rólatok,róluk, rólam... "Slamat Malam!" Szép napot!

300 millió lakosával Indonézia a föld negyedik legnépesebb országa, amiből 130 millió egy alig másfél magyarországnyi szigeten, Jáván él. Ez a népSŰRŰség. És ebből adódik a többi. Ahol ugyanis ennyi az eszkimó, nem lehet elég fóka. Ha kevés a fóka, csak a legügyesebb eszkimó eszik. Ezek az eszkimók ügyesek. Nem annyira erőszakosak, mint az Indiaiak, de ugyanúgy megrohamoznak, kérdeznek, ámítanak, csábítanak.

Már a reptér ajtajában megszálltak minket a taxisok, a "hova megyünk?" kérdésekkel. Persze a város nagyon messze, busz nem is jár, és ha járna is csak nagy kerülővel. Nem sejthették, hogy Vitya már járt itt, és kettőnk összesített ázsiai "fóka" múltja majd két év. Busszal mentün, ami járt, és a rettenetes 10 km-t kb. 20 perc alatt teljesítette, tized annyiért mint a taxi. A "hátizsákos negyedbe" érve szomorúan tapasztaltuk, hogy tavaly óta 20-30%-os infláció söpört végig a vidéken, de ilyen a tömegturizmus. Vannak helyek, amit a tömegek még nem fedeztek fel. Elkezd oda járni néhány kalandor, éppen azért, mert nem tömegcélpont. Amikor már elegen jöttek és vitték jóhírét a helynek, jönnek a, jönnek a.... No kik? A tömegek. És így megy egészen addig, amíg az egész világ egy (vigyázat szak-szó-összevonás!) tömegdesztináció nem lesz. Világfalu. Zugok, titkok, meglepetések nélkül. Nem ágálok, így jöttem én is, a tömeggel. Nem ágálok, csak sajnálom kicsit. Milyen varázslatos lehetett a hetvenes években utazó hippinek lenni. "Meghódítani" Nepált, Jávát, Indiát. Első fehérnek lenni egy faluban, először gagyogni kézzel-lábbal a helyi kocsmában, először búcsúzni az idegentől, már nem idegenként...

Ennyit a nosztalgikus vágyódásról. Tömegturistának lenni sem olyan rossz, csak kevésbé romantikus. Ellenben kitartásra nevel és -az eszkimókhoz hasonlatosan- ügyesebbé tesz. A legjobb szállás megtalálása egy egyre tömötteb, és egyre drágább helyen pl. mindennapi tréning. A végére pedig rájössz, hogy nincsen legjobb. Az egyik gyönyörű, de megfizethetetlen, a másik olcsó, de koszos, a harmadik meg korrekt, de eldugott. Mint egy rosszul színezett Rubik kocka. Sokféleképpen kirakhatod, sehogy sem lesz tökéletes. Ha viszont ezt belátod és elfogadod, akárhogyan forgatod, szép.

Ahogyan Jogjakarta is. Milliónyi motorjával, sokezernyi koldusával, ugyanennyi "közvetítőjével" és turistájával. Szivárványszínű Rubik kocka, amit kirakni sosem lehet, forgatni mégis megunhatatlan.

Kopi joss! Megyek aludni, ha hagyod...

Tűzzel pattant kávé ala Jogja: képzeljünk el egy agyoncukrozott török kávét, ami nem parázson fő, hanem parázzsal. Elmagyarázom. Végy egy vastag falú poharat! Tegyél bele két evőkanál cukrot, egy púpozott kanál jávai őrölt kávét! Önsd fel mindezt forróvízzel, majd pottyanst bele egy mandarin nagyságú vörösen izzó faszenet! Várd meg amig kiforr(ong)ja magát és fogyaszd egészséggel! Ez a kopi joss, azaz egészség kávé. Lényegét tekintve cafe barrique. Nem tudom egészséget hoz-e, álmatlanságot biztosan. Ha már így egészségesen éberre kávéztam magam, belekezdek indonéziába, hátha tudok annyira unalmas lenni, hogy álomba írjam magam.

Kuala Lumpurból Air Asiával repültünk Jáva közepére Jogjakartába (a helyiek is vagy négyféleképpen írják, így maradnék a legegyszerűbbnél). Plussz csomaggal, biztosításal 10.000 forint volt a jegyünk, de megfizettük az árát. A KLM-nél is szűkebb lábtér mellé extraként fix derékszögbe állították az üléseket. Olyannyira, hogy ha valakinek véletlenül sikerül elaludni, az izmok elernyedése után biztosan előrecsuklik a feje magával rántva az egész testét. A játék neve kelj fel Jancsi. Játszani kötelező, nyertes nincsen. Ja kérem, ha az ember csóró, tanuljon alázatot: üljön V-ben.

Indiában már feltűnt, mennyire szeretik az egykori gyarmatok a gyarmatosítóktól örökölt bürokráciát. Hosszú értelmetlen kérdőívek, amiből sejthetően semmi sem lesz, de olyan komolyan kérik számon minden alkalommal, mintha minimum az államplgárságot kérvényeznéd. Ott legalább belesűrítik ezt a nosztalgikus ragaszkodást egy oldalba , amit aztán végig is olvasnak. Itt nem: két sűrűn gépelt cetli a járat számától a hoteled címéig (mintha nem tudnák, hogy szinte mindenki most keresi meg), amikre rá sem pillantanak, de jó fél óráig váratják vele a V-re repült nagyérdeműt. Azért érezhető az Ázsiai lazaság. Nem játszák el pl. a Ferihegyi "buszozzunk 20 métert" színjátékot. Úgy hajtank el a még működő turbina mellett és a száguldó kerozinos kocsi előtt, mint kondás legény a disznócsordát. Nem baszakodnak a Vitya érzékeny filmjei miatt, Ha nem akarja átküldeni a röntgenen, hát ne küldje. Így is jó. Közben mosolyognak, ha mosolyogsz, és segítenek, ha kérdezel, még akkor is, ha egyenruha van rajtuk, és történetesen nem beszélnek angolul. És ebben különböznek a Malájoktól. Bennük van valami merevség, meg merem kockáztatni, rátartiság, ami az Indonézekből -hála az összes isteneknek- kimaradt. Ez itt egy lazább, sűrűbb, emberszagúbb (szó szeint is) hely. Vegyünk hát mély lélegzetet! Indulás!!!

Két Ázsiai város közé nem árt becsúsztatni egy kis nyugalmat. Jó dolog a nyüzsgés, jó a sokszínűség, de jó a sóillat, a tengerzúgás és naplemente is.


Egy kis elmélkedés a világ dolgain, az elmúlt heteken, vagy csak azon, milyen cselesen csempészi tele a dagály a fürdőnadrágot homokkal.


Kuala Lumpur felé félúton megpihentünk Pangkor szigetén. Érdekes, hogy a túloldalon épp csak kezdődik a szezon, itt meg már vége is van. Eső nem esett, a tenger meleg volt, a nap a fátyolfelhőktől simogató... Vajon mi teszi a szezont?
Nem búslakodtunk sokat azon, hogy 6 óra után öten voltunk a parton, és azon sem, hogy gond nélkül kaptunk helyet az egyik legjobb "kempingben", az árnyas, függőágyas Nazri Nipahban.


Igazi hátizsákos paradicsom, az őserdő szélén. 150 méterre a főutcától, tehát nem zajos, de nem kell kilométereket gyalogolni a partig. Nagy árnyas kerttel ahol mindenkinek jut hely egy kis henyélésre a függőágyakban (nem is értem, máshol miért nincsenek).


Majmokkal a háztetőn, akik ha csak egy percre nem figyelsz ellopják a mangólédet (is). Esténként a turistákkal közösen zenélgető helyiekkel, és vicces zuhannyal, ami rákényszerít arra, hogy közelebbi ismeretségbe kerülj a WC tartállyal.
1, pár centi mit jelenthet...
2, a második vödör az erkölcsrendészet és Vitya műve.

Phenangon jónéhány látnivaló található, mi mégsem nagyon mozdultunk ki Georgtownból. Talán kicsit korán jöttünk ide. Talán a lelkünk még nem érkezett meg, és hogy biztosan megtalálja a testet, itt kellett maradnunk. Azért indulás előtti napon megnéztük a város határában a környék legnagyobb buddhista szentélyét, a 10.000 buddha templomát.

Lehet, hogy annyi.

Vigyázat a kívánságcetlin a rokonok és barátok is rajta vannak!


És mivel felakasztottam a "csodafára", teljesülni is fognak.


Most aztán lehet találgatni!

A kínai új évvel  itt is szerencsénk volt. Ilyenkor lampionruhába boritják az egész kolostort és a fényárra való tekintettel 10 óráig maradhatnak a látogatók. Nem számoltuk, de én láttam negyvenezres sorszámút is.

És egyszer csak valaki felkapcsolja a villanyt...

Mindenhol.

...és a lemanő nap és a kínai égősorok fényénél még a műanyag virág is vigyorog.

A szivárvány minden színében pompázó, vollogó swasztikát már nem is bírta a kamera. Az egész olyan, mintha a szerzetesek megirigyelték volna az amerikai kertvárosok karácsonyi díszkivilágítását, és vallásos buzgósággal felül is múlták azt. Buddha meg csak csücsül a csempén, és mosolyog.

Jószerencsénk itt nem ért véget. A termet éppen díszítették egy esti esküvőre. Pofátlanságomnak köszönhetően pár perc múlva már hivatalosak voltunk is rá. A szerencsés amerikai vőlegény, Mike és csinos Nyonyája.

Az este legfontosabb szertartásán az ifjú pár teát szolgál fel a család tagjainak. Akik azzal, hogy elfogadják azt, befogadják őket a családba. A sorrend nagyon fontos. Először az örömapa, azután az örömanya rokonai fontossági sorrendben. Az első a nagymama!


Szertartás után vacsorával ünnepel a díszes társaság.


Mondom díszes:


Csak, mint a nászágy. Bal alsó sarkában a ketrec, amiből ha reggel kakas mászik elő, a gyermek fiú lesz, ha tyúk, akkor lány.