Furcsa élmény ez a blogolás. Történnek a dolgok gyors egymásutánban. Mégiscsak Ázsia, nagy a különbség. Régen is csináltam már ezt, szóval van mit feldolgozni. Közben meg vár a blog. Ami jó: egy extrovertált embernek olyan, mit mesebéli mostohának a tükör. Vityát sem terhelhetem túl ez elméleteimmel, meg érzrlmi kitöréseimmel, és -semmiképp sem utolsó sorban- jó a visszajelzés, amit kapok.
Észreveszem magamon, hogy egy-egy élmény után azon gondolkodom, hogyan fogom ezt megírni, és a biztonság kedvéért a kulcsmondatokat ki is mondom, nehogy elfelejtsem. Biztosan másképp élem meg így a dolgokat, de amennyit esetleg elvesz, annyit vissza is ad.
Mint az utunk Kuala Lumpurban a buszállomásra. És itt jön az első ugrás az időben:
Elindultunk egy metróállomásra, ami elméletileg öt perc sétára volt a szállásunktól, és egyenesen -kb. tíz perc alatt- vitt volna a buszhoz. Útközben belefutottunk egy nagy építkezésbe, ami láthatóan elvágta az utat. Vityánál volt a térkép, és úgy döntött megkerüljük. Láttam rajta a bizonytalanságot, de fáradt is voltam, meg lusta is kicsit és úgy gondoltam, ráhagyom. Aztán jött a pont ahol már mindketten tudtuk, rossz irányba megyünk -hátizsákokkal a trópusi esőben-, de már késő volt visszafordulni. Így lett az egyszerűből bonyolult, a könnyűből nehéz. 40 perc séta, megérkezés egy másik állomásra, felszállás egy másik metróra, amiről természetese át kell szállni. Mindig magunknak tesszük nehezebbé. Csak mint a tréningeken az esti erdei feladatok. Egy embernél a térkép, a többi 6 meg megy utána, és amikor eltévednek, mindenki az egyen veri le.
Nem késtük le a buszt, körbemetrózuk a várost, és amikor ezt a hasonlatot is megtaláltam, kifejezetten örültem, hogy átélhettem a csoportos eltévedés tipikus módját erről az oldalról.
Jótanács:
Ha elbizonytalanodsz, kérdezz!
Ha tudod hogy rossz irányba mentek, álljatok meg és beszéljetek róla!
Sosem késő visszafordulni és újra kezdeni.
