Navigare necesse est, hajózni kell! Nekünk nem volt muszáj, de ez tűnt a legegyszerűbb és legolcsóbb módjának, hogy átjussunk Lombokról Sulawesire. Két nap egy közepes méretű kompon. 
Napi háromszori étkezés, ágy, 250.000 rúpia (5.600 Huf). Egy hosszabb buszút ára otthon, bár ez igényel némi megalkuvást. Az economy class (occsó'osztály) egy ázsiai viszonylatban is zsúfolt tömegszállás. Az alsóbb szintek a lépcsők és fürdők köré épült ólak. Semmi fal, semmi paraván, semmi cécó. Farost fekvőpadok, amikre ha elég szemfüles vagy még szivacsot (lásd tömött, kemény tatami) is teríthetsz.
Persze ellopják néha, de ez része a hajó legizgalmasabb társasjátékának: őrizd meg helyed és szivacsod címen. Még a tömeggel sem lenne baj, de az Indonézek 8 éves koruktól kötelezően dohányoznak mindenhol: buszon, orvosi váróban, zárt fedélzeten. Képzeljünk el egy 25 négyzetméteres sarkot, ahol alig jár a levegő, és 15-20 muksó szívja az erősebbnél erősebb cigarettáit. Mellette persze a család: nagymama, 8 hónapos gyerek, a füstöt meg vágni lehet. Nem mellesleg a gyufa és a csikk úgy esik ki a kezükből, mintha égetné a körmüket. Hullik az ágyra, a padlóra, a táskádra... 
A hangulat a kikötői összharcművészeti kiképzések kivételével családias. Az egyik soron zenélgetnek, a másikon dominóznak, anyukák szoptatják a csecsemőket, apukák meg füstölik őket.
Tódul a tömeg:
A mosdó koszos, a víz "zsíros", a kaja rossz és kevés, mégis megéri. A tenger maga a csoda. Az ezerszínű naplementét csak a hajó szines égői zavarják kicsit. Egyik oldalon a tenger, másikon a szigetek (Sumbawa, Komodó, Flores) zöldben úszó hegyei. És ahogy kilépsz a füstölőből, símogat a langyos tengeri szél. Só, pára, élet. A tenger maga a csoda!
Még egy megálló a szigetek mentén (Labuan Bajo), aztán átvágunk a Flores tengeren. Egy egész nap a nyílt vizen. Eddig csendes volt, maradjon is így, mert ahogy számolom, jóval többen vagyunk, mint a mentőcsónakok, tolongásban meg az Indonézek klasszisokkal jobban, mint mi... :)
Labuan bajo egy ékszerdoboz, amiben port őriznek. A kikötő egy dombokkal körülvett tündéri öbölbe épült. A lankákra szelíden kúsznak fel a házak, szinte csak megbújnak az erdőben. Szemben velük pedigott a tenger, a nyugati panoráma, a naplemente. 
Közelről látni, mit rejt a szelence: port, szegénységet és elmúlást. Vitya szerint olyan, mint a karib szegény kikötővárosai. Nekem megint Marquez jut eszembe... 
A szomszédokkal több okból is érdemes összehaverkodni. Vigyáznak a csomagodra, szivacsodra, szólnak mikor kell menni a kajáért, mikor érünk kikötőhöz, és nem engedik kétszeres áron megvenni a kikötői árusok portékáját. Mi is haverkodtunk. A dominós brigáddal anennyira jól sikerült, hogy este kareoke bárban jártunk és hogy ne legyen egyértelmű, táncoltunk. A díszes kompánia:
Az utazás során először lettem annyira koszos, hogy nem érdekel, hova ülök, fekszem. Hétköznapi szabadság. Nem tartott sokáig. Reggel a hátsó fedélzeti kávézás közben megkérdezte indonész asztaltársunk, fürödtem-e. Azóta igen.
