különbéke

Azt hiszem, az életben az egyik legfontosabb dolog a ritmus. Jókor lenni jó helyen, tudni mit, mikor és meddig szabad csinálni. Ott lenni, érezni a pillanatot, megragadni és percekké, órákká, napokká szeretni. Annyira, hogy amikor elmúlik neki is fájjon. Ha jó a ritmus, úgy gördülnek az események, észre sem vesszed ahogyan követik egymást. Nem is tudatosul, hogy az újabb történethez az előző elmúlásán keresztül vezet az út. Így természetes. Nincs múltsiratás, nincs jövővárás, csak a most van. minden szépségével, fájdalmával (ld. carpe diem).

Hányszor nem talált, vagy nem találtam én meg. Hányszor nem értettem, mi a baj, miért nem működik a világ, miért nem úgy, ahogy nekem jó. Pedig csak figyelni kellet volna és megérteni, megérezni, mikor kezdődik egy újabb ütem, aztán ügyelni, nehogy elveszítsem.

Sulawesin elvesztettük. Nem is kicsit. Nagyon. A két napos füstös, koszos hajóút után egyből Toraja-föld felé vettük az irányt a sziget közepébe. Pihenő nélkül, még aznap felszálltunk egy éjszakai buszra, ami útnak nagy jóindulattal sem nevezhető valamin száguldott kilencvennel. Aztán amikor eleredt az eső, már csak araszolt, át a vízmosásokon, a küszöbig vízzel telt gödrökön. A 6 órás zuhé ellenére majdnem időben megérkeztünk, és akkor jött a (szinte szó szerint) hidegzuhany. A busz "rakterét" elárasztotta a víz, így az összes cuccunk (Vitya kamerái is) esőerdei kiképzésen estek át. Mire magunkhoz tértünk, a busz már sehol. Ott álltunk Rantepao (Toraja-föld turisztikai központja) főutcáján csöpögő táskákkal, elcsigázottan. Van a fáradtságnak egy olyan foka, amikor nem tudsz már dönteni, amikor lefagy a winchester és nem indul újra  a rendszer. Ez a bénultság vagy fél óráig eltartott. Közben nem túl kedvesen elhajtottunk egy ránkrepülő hiénát és lelkesen gyakoroltuk szép anyanyelvünk legcsúnyább fordulatait. A vízmentes terv az volt, hogy azonnal nekivágunk a hegyeknek és megkeressük ennek az izgalmas népnek a kevésbé turistafüggő tagjait. Túrázgatunk, barátkozunk. Még ajándékcukrot is vettünk. E helyett álltunk a főutcán és főttünk a levünkben.  Úgy elvesztettük az emlegetett ritmust, hogy nem is hallottunk zenét, csak zajt és kiáltozást. Magunkból.

A megoldást az idő, és egy kávézó hozta. Kiteregettük a ruhákat, és amikor megszáradtak, visszatértünk az eredeti tervhez. "Felfutottunk" a hegyre, hogy másnap lefuthassunk róla, és azzal a lendülettel elmenekülhessünk a helyről, ami nem jött össze. Nem most, nem nekünk.

A hazaúton az ismét zuhogó esőben nyolcvannal befordult a buszunk az árokba (nem kell izgulni, jól vagyunk). A másik, ami felvett persze tömve volt, úgyhogy a hátralevő másfél órát állva töltöttük. Mindezek megkoronázásaképp a céltól húsz percre egy mecsetnél még megálltunk fél órára imádkozni. Ez a két nap, ez a ritmustalan ámokfutás úgy megfeküdte a lelkünket, hogy a hátralévő napokat egy kis tengerparti koszfészekben töltöttük. Ott persze az útikönyvből kinézett szállásnak egy hónapja halt meg az amerikai tulajdonosa. Állítólag feketemágia van a dologban. Az ex feleség sötét keze... Furcsa dolgok történtek. Az egyik reggel pl. nem tudtunk kijutni, mert ránkzárták a kaput. Ígérem fogok írni Sulawesiről jókat is. Megérdemli, és nem a sziget hibája, hogy életem egyik legfurcsább tíz napját éltem meg ott.

Ha azt gondolnád kedves olvasó, hogy ezzel vége, tévedsz. Makassarból (Sulawesi "fővárosa") Kuala Lumpurba repültünk, ahonnan én a tervek szerint az első géppel továbbmentem volna Singapúrba. Sikerült úgy lekésnem, hogy ott aludtunk a reptéren. Elnéztem az időt, és az orrom előtt zárták le a becsekkolást. Újra lefagy, újra bootol, újra indul. Azóta újra megtaláltuk a ritmust, de komoly leckét kaptunk a fontosságáról.

Ha útnak indulsz tehát azt tanácsolom neked, figyeld a környezeted zenéjét és a saját táncos kedved, próbáld összehangolni őket, és ha nem megy válts lépést. Ne topogj, ne toporzékolj, táncolj! És ha szépen ropod, a zene is idomul...