különbéke

Baliról egy igen koszos és zsúfolt kompon jutottunk át Lombokra. Szenvedés volt az 5 óra. Sehol egy normális hely, kevés nyitott tér, sok erőszakos árus. Találtunk két fehérorosz lányt, akik szintén a gili szigetekre tartottak, de annyira fáradtak és (tengeri-)betegek voltak, hogy nem igazán tudtunk velük utazószövetséget kötni. Kelletlenül feküdtek a retkes padlón, és amíg ki nem kötöttünk, használhatatlanok voltak. A kikötőben aztán csak beszálltak a mikrobuszunkba, így nem kellett egy kisebb vagyont kifizetnünk az alig egy órás útért Bangsalba a Gili szigetek felé. Tánya és Ánya a két koszos belorusz lány furcsa társaságunkká vált a szigeten. Orosz regénnyé formálva az egy hetet, amit együtt töltöttünk. Volt bennük valami mélyről fakadó szomorúság, valami konstans komolyság, valami érthetetlen bú. A hosszú téli éjszakák dunsztos szürkesége.



Egyetlen dolog törte biztosan meg az egykedvűséget. Ahogy fotózásra került a sor, pózoltak, bohóckodtak.



És néha még egy kósza mosoly is előbújt. Főleg Ányából.