Vártam a zombikat, de nem jöttek. Kisomfordáltam a főutcára meglesni mennyire komoly ez az össznépi szobafogság. Nagyon. A Monkey Forest út reklámtáblái úgy festettek, mint egy "B" kategóriás horrorfilm díszletei. Mintha az emberek egy szempillantás alatt tűntek volna el a boltokból. Még a légkondit sem kapcsolták ki, a rolót sem húzták le. Sehol egy lélek. Említett filmekben ilyenkor szoktak jönni a zombik, hogy friss húst keressenek, de itt még nekik is Nyepi, azaz csendesülős otthonmaradás van előírva.
Érdekes élmény, ha rá vagy kényszerítve magadra. Elmenni nem tudsz, nincs is hova. Egy nap csak magaddal. Egy helyen. Ahhoz kevés, hogy berendezkedj rá, ahhoz meg sok, hogy csak úgy megúszd. Beletelik néhány órába, amíg megérkezel, míg "magadhoz térsz". Aztán egyszer csak már nem a gekkókat lesed, hanem a lelkedet. Hallgatod, mit súg, vagy viseled, amit üvölt. Nekem is beszélt. Kérdéseket tett fel. Jókat. Régóta rágott csontokat, elfeledett finomságokat, fontos pillanatokról és semmiségekről. Leginkább az lepett meg, mennyire el tudom rejteni ezeket a kérdőjeleket hónapokra, évekre. Aztán itt van egy kis kényszerszünet, és úgy törnek rám, mint trópusi eső a folyómederre. Először csak kis köveket, faágakat sodorva,
aztán sziklákat görgetve.
Nincs megoldás. Nem is ez a lényeg. Kérdés jött, választ talált, szikla gördült, a folyó meg robog tovább...
Szilencium! Hallgass néha Magadra is!
