Van az a káosz, ami rendszerré áll össze. Ilyen az indonéz közlekedés. Mindegyik sziget más kicsit, egyben azonban megegyeznek: KRESZ nem létezik
Vannak szabályok, de ezeknek semmi közük az általunk ismertekhez.
Első számú szabály: csak magadra figyelj. Nem számít milyen utcából, merre kanyarodsz, te csak tedd a dolgod, a többiek meg majd alkalmazkodnak.
Kis könnyítés a külvilágnak a kettes számú szabály: bármit teszel is, lassan tedd. Nem kell körbenézni, villogni sem muszály, a féket is lefelejtheted, csak lassan kanyarodj!
Hármas számú szabály: figyeld nagyon a forgalmat (főleg a szembe jövőt). Bármi megeshet, mivel mindenki azt teszi, amit akar.
Így lesz kerek ez a viszonylag egyszerű rendszer. Sokkal lassabb, költségesebb, idegesítőbb (csak nekem, ők láthatóan jól elvannak vele), mint a miénk, de az öt hét alatt alig láttunk balesetet, vagy utszéli perpatvart. Vicces is lenne, ha valaki azért kiabálna a másikkal, mert nem adott elsőbbséget, amikor ő sem ad. A közös erkölcsi bázis, ugye. Másik előnye, hogy nem kell idegeskedni a kereszteződéseknél a tolakodó tahók miatt, itt ugyanis mindenki tolakszik. Két sávos úton lazán elfér az első sorban egy teherautó, egy busz, két kocsi, meg 8-10 motor.
A tömegközlekedés alapeszköze a busz. Ebből legkisebb egység a bemo vagy pete pete. Amolyan iránytaxi. Egy személyszállításra átakalított kisfurgon. Az átalakítás annyit tesz, hogy a raktérbre becsvaroznak két padot, amikre akár tíz embert is bezsúfolnak. No meg egy mélynyomót a szórakoztatás kedvéért. Sokezer ilyen járja a nagyvárosokat kötött útvonalon. Leinted, és párezer rúpiáért (20-100 Ft) kidob a célodnál. Persze csak ha jóba szálltál... Ugyanennek a hosszútávú tesója a Kijang. Ez egy Toyota egyterű 3 sor üléssel. Elméletileg 7 hellyel, gyakorlatilag 10 embert préselnek össze röpke 3- 5 órára.
Aztán vannak a helyi és helyközi buszok. Légkondi nélküli, vasdobozok annyi utassal, amennyi csak beléjük fér. A távolságiakra a busz végében szörföző kaller gyűjti az utasokat. Zsúfoltabb kereszteződésekben, csomópontoknál, piacnál rikkancsként kiabálja a célállomás nevét. Nem mellesleg (főleg Jáván) hanghatásokkal értesíti a lassabb járműveket érkezésükről. A kurjantás jelentése: vigyázz jövünk, nagy a tehetetlenségünk, drága a benzin, nem fogunk lassítani. Bármi lesz is továbbhajtunk. Előző kategóriáknak közös jellemzője, hogy csak akkor indulnak, ha elegendő számú utas gyűlik össze. Bepréselnek egy ilyen furgonba azzal a felkiáltással, hogy mindjárt indulunk, aztán még fél órát aszalnak a negyven fokban.
Hoszabb távra légkondis busz dukál. Hívhatjuk hűtőládának is, mivel a légkondit nem szabájozzák, így 14 fokban remegheti végig a nagyérdemű a néha 15-16 órás utat. Vicces egy ilyen buszon végignézni, és látni a sok tetőtől talpig beburkolódzott, remegő E.T.-t. A hidgen túl általában megérik a pénzüket. Hátradönthető ülés, lábtámasz, takaró garantálja a kényelmet. Még olyan is van, ahor nem 2x2, hanem 3x1 ülés van egy sorban, rendre nagyobb lábtérrel, mint egy repülőn. A légkondis buszok nagyjából úgy működnek mint nálunk: menetrend szerint járnak, amit általában tartanak is. Előre vehetsz rájuk, javarészt szabott árú jegyet, és általában valami városzéli, de jó közlekedésű állomásra futnak be.
Az indonéz útépíés- és karbantartás inkább szól a "kretivitásról", mintsem a korrektségről és biztonságról. Sulawesin pot emiatt fordultunk árokba (még mindig jól vagyunk). Képzeljünk el egy olyan felújítást, ahol felváltva csupán néhány kilométerre betonoztak rá a régi útra, ott viszont jó vastagon. Az új út meg a régi között 40-60 centiméteres különbség, ami nem rettenti viszza a sofőröket a sávon belüli előzéstől. Sokszor nem volt 10 centi a tükrök között, az út szélétől meg még annyi sem. A sofőrök amúgy nagyon profik. Annyira érzik a határokat, hogy órákat képesek azokon vezetni. Ezzel csak az a baj, hogy ha a határon vezetsz, bármi amivel nem számoltál, bármi váratlan végzetes lehet. És itt jön a nagy dilemma: idő, vagy biztonság. Ha utóbbit válsztod, az minimum negyven százalékkal növeli a menetidőt. Egy tíz órás útnál ez plussz négyet jelent...
Majd elfeledtem az ázsiai közlekedés alapegységét, a robogót. 5 éves kor körül engedik a kölköket rá, rögvest a járás megtanulása után. Addig apu meg anyu között utaznak. Láttam zuhogó esőben öttagú családot egy motoron. Középen a pár hetes csecsemő, előtte apu, mögotte anyu, apu előtt a fiú, anyu mögött a lány. És ez még nem minden. Nincs az a tárgy, ami fel ne férne egy robogóra, és nincs az a mennyiség amit ne lehetne egyszerre elvinni. Így kerül élő disznó, négy méteres acélhuzal, éjjeliszekrény, vagy éppen hűtő a hátsó ülésre.
A riksákról már mindenki mindent tud. Pesten is egyre több fut. Talán csak egy érdekesség: a melekai riksák több négyzetméteres virágkölteménnyekkel és fényfüzérekkel teszik vonzóbbá magukat. Pedálos gondolák, választható gépzenével.
Fentiekből talán kiderül, Ázsiában utazni nem egyszerű, nem is veszélytelen, de némi aklimatizáció után még izgalmasnak is nevezhető, és mindefölött OLCSÓ.
